Most mégis búcsúzom. Búcsúzom attól az élettől, ami napi 18 óra munkából állt éveken át. Abból az életből, ami MUNKÁból állt. Abból, amit muszáj csinálni, mert meg kell élni valamiből. Öt éven át tartott a kemény harc, az, ami végül felszabadított. Megérte. Mostantól szabad ember vagyok.  És hogy mit értek szabadság alatt? Már csak azt kell megcsinálnom, amit szeretek. Írhatok, blogolhatok, születhetnek újabb könyvek, fejlődhetek és felfedezhetem a világot – és felfedezhetem magamat. Utóbbi mindennél jobban izgat. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha lesz lehetőségem világot látni. Hogy megnyílnak a kapuk, és az a vágy, amiről már millió bejegyzés született, végül megvalósul. Végre megkereshetem a helyemet, azt a helyet, ahol végre azt érzem, otthon vagyok. Megérkeztem.

Nem léphetsz egy új életbe úgy, hogy az egyik lábad még a régiben van. Csak úgy tehetsz meg egy újabb lépést, ha mindent lezársz, ha elbúcsúzol addigitól, és hálát adsz neki. Azért, hogy felnevelt, azért, hogy azzá tett, amivé. Köszönd meg a fájdalmakat, a megaláztatást, az egyedüllétet, mindent, ami miatt úgy érezted, hogy nincs tovább, hogy nincs értelme az életednek, és egyébként is egyedül vagy, mint a kisujjad, senkinek sincs szüksége rád. Adj hálát a pillanatért, ami átsegített olyankor, amikor minden olyan nehéznek és túlélhetetlennek tűnt. De még inkább köszönd meg annak a valaminek, ami a kezedbe adta a kulcsot, amivel kinyitottad az ajtót a szívedhez, tüzet csiholtál benne, hogy legyen erőd folytatni. Jól vigyázz arra a kulcsra, mert az fogja mutatni az utat. Ugyanis mindig van tovább – a kérdés, hogy elhiszed-e, hogy van hozzá elég erőd.

Ha hosszú az út, örülj, ha nem jön könnyedén, adj érte hálát, mert az csak azt jelenti, hogy valami nagyon nagy dolog vár rád. Nagyobb, mint amit el tudnál képzelni, és nagyobb, mint amit most el tudnál bírni. Hagyd, hogy az élet megedzen, erősebbé tegyen, bátrabbá, hogy el tudd fogadni azt, ha jön a pillanat, ami mindent megváltoztat majd. Hiszen nem törődhetsz bele abba, hogy az élet annyi, hogy egy olyan megállóban ragadsz, ami nem ott van, ahol lenned kell. Az élet arról szól, hogy megtaláljuk a vonatot, ami hazáig visz. Ha kell, akkor bizony néha egyedül haladunk az úton, sétálunk a homokban, a porban, a sárban, harcolva mindennel, csak hogy elérjünk oda, ahova a szívünk húz – DE SOHA NEM ADJUK FEL, és soha nem teszünk le arról, hogy van otthonunk. Ugyanis van, létezik, hiszen senki sem születik hontalannak. Mindenki számára van egy hely és egy pillanat, amikor azt érzi, MEGÉRKEZETT.

forrás:oravecznora.blog.hu