A bűntudat az egyik legrombolóbb energia. Mégis – vagy talán éppen ezért -, erre nevelődünk évezredek óta. Generációról generációra és inkarnációról inkarnációra örökített mintáink predesztinálnak bennünket arra, hogy haragot tápláljunk önmagunkkal szemben, amire kitűnő lehetőséget szolgáltatnak számunkra tévedéseink, bűneink, vétkeink.
Az emberlét azonban ennél összetettebb. Ha ugyanis nem tévesztjük el időnként a lépést, hogyan is tanulhatnánk, fejlődhetnénk, emelkedhetnénk tudatosodásunk útján?
Szükségünk van a hibázásban rejlő katarzisra ahhoz, hogy felismerjük elavult mintáinkat, elfogadjuk őket, majd változtassunk rajtuk.
…
Az az ember, aki a tökéletesség hajszolásába fekteti energiáit, nemcsak kimeríti és stresszbe kergeti lényét, de bénítja is magát az életáramban, megfosztva magát a valódi tapasztalástól. A biztonságos ösvényt járva ugyanis ritkán hallani mást, mint az ismétlődő szokásokba való belefeledkezés monotonitásának fülsértő moraját, ami kiöli a kreativitást belőlünk…
…
Táncolj! Szabadon, félelmek nélkül. És ha elvéted a lépést, nevess egy nagyot, majd új tapasztalataiddal felvértezve, indulj neki a következő nagy kalandnak, hittel és önszeretettel…
