„Olykor a semmiből tör rád a feszültség. Olykor csak úgy rád telepszik a fásultság. Semmi komoly: nem robbansz fel az ingerültség poklában – a stressz alattomosan mérgez -, és nem süllyedsz el a depresszió mocsarában sem: a sivárság csak olykor-olykor borít el, mikor merev arccal, fáradtan bámulsz a semmibe. Pedig a sorsod rendben ketyeg: van munkád, pénzed, egészséged, családod, és barátaid. Mégsem találod a helyed, mintha a bőröd két számmal kisebb, még a cipőd hárommal nagyobb lenne. Mintha…
Mintha a tükörből egy idegen nézne vissza rád.
Emlékezz a gyermekre. Aki még őszintén nevetett és sírt, aki még szívében élte a mesét, mikor a könyv lapjaiból megelevenedett előtte a tündér. Emlékezz a végtelen biztonságra, mikor este, jóllakottan bebújtál a takaró alá, emlékezz a nagyra tágult szemedben tükröződő fényre, mikor először láttál feldíszített karácsonyfát. S tudod, mi az érdekes? Nem is kell emlékezned. Mert annak ellenére, hogy a kis krampusz a világ számára már nem létezik, benned él, a lelked egy eldugott szegletén. Hiába nem tudsz róla, ott van ő, épp csak…
Épp csak csendben ül, és értetlenül csóválja a fejét.
Adj magadnak időt. Adj magadnak életet az életedből. Menj vissza a gyermekkorod, az ifjúságod díszletei közé. Hagyd, hogy a jól ismert épületek, kapualjak mélyéről rád villanjanak a hajdanvolt képek: az első gombóc fagyi vaníliafénye, az első iskolatáska vállszíjának szikrázása, az első csók ragyogása. Hagyd, hogy az ismert utcák előhozzák az érzést, mikor barátaiddal az örök bizalom biztonságával sétáltatok, s noha a szavaitok is megadták a közös hangot, valójában a szívetek dobbanásával pendültetek egy húron. S ha újra megtestesülsz abban a térben, az idő időtlenné válik: a lelked sötétjében kódorgó gyermek megjelenik, kilép a fényre, és a legkisebb erőlködés nélkül, a puszta létével elűzi a szellemedet fojtogató feszültséget.
A gyermek számára a küszködés nem létezik. Ő él. Te vagy az, aki önmagadat az értetlenséggel bünteted, te vagy az, aki az élet helyett az elszalasztott lehetőségeken keseregsz. S ha az öröm helyett a gyermekkori szenvedés üti fel a fejét, akkor sincs semmi baj: ha egy pillanatra megállsz, az ifjonti éned rád nevet, majd egy cinkos kacsintással megérteti veled, hogy a lelked aktuális fájdalma is pont úgy jár, mint az a másik annak idején…
Elmúlik.”
forrás: A. J. Christian