Popper Péter nem volt guru, hódolatot követelő tanító vagy nagyképű bölcs. Hallatlan népszerűségét azzal szerezte, hogy nyilvánosan tépelődött a legsúlyosabb és leghétköznapibb kérdéseinken. Miért nem élhet az ember magányosan, miért van rászorulva idegenek figyelmére? Miért fontos ragaszkodni és elengedni is? Mit tehetünk egyáltalán önmagunkért és másokért?
Nem volt pesszimista, derűs realista volt: mind megérkezünk kiszolgáltatottan, ismeretlen okból, idegenként egy idegen világba és nem tudjuk, mikor, hogyan és merre megyünk tovább. Köd előttünk, köd mögöttünk, szél hozott, szél visz el. Vagyis semmi sem olyan nagyon fontos és mégis: mindennek, ami visszahozhatatlan, rendkívüli jelentősége van – talán valami magasabb szempontból, ha van az emberénél magasabb szempont a végtelen, közönyös univerzumban. És mintha lenne: hiszen úgy rendezte be ezt az érthetetlen vendégséget a titokzatos, de voltaképp szívélyes házigazda, hogy rá legyünk utalva mások, idegenek törődésére, hogy ne tudjunk meglenni mások nélkül és közünk legyen hozzájuk. Hogy emberek között találkozások történjenek. Popper Pétert ezek a kérdések tették „valláspszichológussá”, a kérdés, hogy milyen vígasz nyújtható az embereknek, miben, kiben bízhatunk, mit remélhetünk.
A XXI.század egyik jellemzője szerintem az, hogy kialakult egy úgynevezett “spirituális” réteg, akik rohannak csakrát tisztíttatni, családot állíttatni, aurát mosatni, előző életekbe utazva blokkokat oldatni. Ami rendben is lenne, de többségüknél ez egy szépnek tűnő köntös csupán, és mondjuk ki, szart sem ér. Ugyanis a felszínt kapargatják, de már jobbnak-többnek érzik magukat másoknál, pedig ez a legkevésbé sincs így, amíg láthatóan nem lesznek jobbak emberi kapcsolataik. Ha megfigyeled azokat, akik elkötelezettnek tanítják, vagy használják ezeket a módszereket, igen szűk rétegüknél látod csak ezt a kiegyensúlyozottságot.Különösen érdekesek lehetnek hát Popper alábbi szavai emberi és párkapcsolatunkra nézve, aminek megjobbításához egy élet is kevés lehet.
“Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história. Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.
A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.
Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben. Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Ahogy Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.
A szerelem definícióját évszázadok óta nem sikerült még senkinek sem pontosan megfogalmaznia. Hogy mit jelentett Popper Péter olvasatában ez a mágikus szó, arról így beszélt:
Azt látom, hogy amikor a nagy szerelmek tönkremennek, akkor a feleknek fogalmuk sincs arról, hogy ki a párjuk, hiszen a szerelemben mindenki a legjobb tulajdonságait mutatja. Nagyon akar tetszeni, imponálni, s ráfantáziál tulajdonságokat a másikra. Aztán meg kiderül, hogy a másik mégsem olyan, és ilyenkor meg haragszik, hogy nem váltotta be az elképzeléseit. Manapság nem az érzelmek és a szexuális örömök kölcsönös adása és a kapása a lényeg, hanem mennyiségi komplexusban szenvednek az emberek, főként a férfiak. Annyi változat van a férfi-női kapcsolatra, és ma mindegyiket úgy hívják, hogy szerelem. Ez nem igaz, a szerelem sokkal ritkább és mélyebb jelenség, és borzasztó nagy ajándéka az életnek. Ami jöhet egyszer, kétszer, háromszor az életben.
Ha elfogadja az ember a saját életét, akkor el tud fogadni majd másokat is. Sokan önmagukban nem boldogok, és azt gondolják, hogy majd egy másik ember boldoggá teszi őket, csakhogy ez teljesen reménytelen vállalkozás, mert a világ és a környezetünk arra felel, amit magunkból kifelé sugárzunk. Külső megváltás nem fog jönni.”
(Idézett szöveg : nlc.hu)
