Egy fiatal szamuráj beleszeretett az ura feleségébe. Amikor a férj rajta kapta őket, az ifjú önvédelemből leszúrta őt, és egy távoli tartományba menekült. Hiába keresett munkát, így hát útonálló lett belőle. Egyik reggel aztán hirtelen rádöbbent, hogy mit tett az életével. Őszintén megbánta minden gaztettét, és hogy jóvátegye bűneit, eltökélte, hogy ezentúl csak jót fog cselekedni.
Nem sokkal ezután,amikor egy meredek sziklafal fölötti veszélyes úton baktatott, amely sok ember halálát okozta, elhatározta, hogy alagutat ás a hegyen át. Nappal ételt koldult, éjszakánként pedig egyre csak ásott. Így telt el 30 év. Az alagút már 600 méter hosszú volt,és csak pár hónapnyi munka maradt hátra, amikor egyszer csak elébe állt egy fiatal szamuráj, Kacuó, hogy megtorolja apjának, annak a nemes embernek a halálát, akinek az életét sok évvel korábban Zembu oltotta ki. Zembu rezzenéstelenül állt Kacuó kivont kardjával szemben, és így szólt:
– Boldogan neked adom az életem, ha megengeded,hogy előbb befejezzem a munkámat.
Így hát Kacuó türelmetlenül várakozott a következő hónapokban, amíg Zembu csak ásott és ásott.
A fiatalember belefáradván a semmittevésbe és látván, hogy közeledik a munka vége, beállt segíteni az öregnek. Ahogy egymás mellett dolgoztak, Kacuó egyre jobban kezdte tisztelni az idős férfi kitartását és szilárd jellemét.
Végül elkészült az alagút, amelyen az utazók immár biztonságosan átkelhettek.
Zembu ekkor odafordult az ifjú harcoshoz:
– Most már kész a munkám.Levághatod a fejemet.
Ekkor könnyek szöktek Kacuó szemébe:
– Hogyan fejezhetném le tanítómesteremet?
Egy ősi mondás szerint “nincsenek barátaink, sem ellenségeink, csupán tanítóink”.
Bármilyen alakot öltsön is, lássuk meg mindenben a bölcsességet.